Az érzékelőalapú vignettálás igazi problémát jelent a nagy érzékelővel és rövid peremtávolságú kameráknál (távolság a tartótól az érzékelőig). Ez egyszerűen annak köszönhető, hogy az érzékelő széleire ütközik a fény beesési szöge, amely nem igazán lapos, mint egy filmdarab, hanem egy halom tárgyat tartalmaz, amelyek UV / IR / AA szűrőkkel kezdődnek, majd mikrolencsék, színes szűrők, majd sok szilíciumréteg a fényérzékeny területtel egy mély kút alján!
A nagy kimeneti pupillákkal rendelkező telecentrikus lencsék kialakítása nagyrészt megoldja a problémát, de a lencsék nagyobbá és drágább.
A probléma megoldására számos dolgot meg lehet tenni. A szűrőköteg vastagságának minimalizálása minden bizonnyal segít, bár a Leica megpróbálta ezt az M8-mal, de az IR-szűrőt túl vékonyra tette, így a kamera nagyon érzékeny volt az IR-fényre, különös színeket okozva a képen (még szabad IR csavart is ki kellett adniuk) a dühös ügyfelek számára).
Az aliasing szűrő megszüntetése egy másik lehetőség, amelyet a Leica és a Sony (az A7r-rel) folytattak. Egy másik lehetőség az ofszet mikrolencsék (Leica M9) vagy az elliptikus mikrolencsék (Leica M240), amelyek mind a ferde fénysugarakat hatékonyabban igyekeznek a fotohelyek felé irányítani. Ezzel az a probléma, hogy hosszabb gyújtótávolságú lencsékkel rontja a teljesítményt.
A legjobb megoldás az, ha a szilícium fényérzékeny területét a lehető legközelebb viszik a tetejéhez. Az egyik módszer az, hogy az ostya hátsó részét vékonyítja, amíg átlátszóvá nem válik, majd fordítsa körbe az érzékelőt, hogy a kiolvasó áramkör a fotó mögött legyen. Ezek az úgynevezett "hátul megvilágított" érzékelők léteznek, de csak nagyon nemrégiben, csak nagyon kicsi mobiltelefon-kamerákban.
Végül a szerves szenzorokat a sugárzási szálak megoldásaként emlegették, ezek szerves rétege a legfelső részén fényérzékeny, alatta pedig a cirkuláció. A gyártás egy módja, de ígéretet tesznek az apró nagylátószögű lencsék utópiájának megvalósítására, amelyeknek a DSLR tükör felszámolásának kellett volna lennie!